… Az egyik Walkürt hivták igy, az egyik túlvilãgi nőt, aki az elesett harcosokat feléleszti italával a túlvilági örök életre. Elesett harcos vagyok én is, már régóta tulajdonképpen nem is élek és nem is vágyom újra élni. A háború óta mintha folyton a szívem vére hullana és az egész emberiség vérezne rajtam keresztül, temetetlen hulla vagyok, kit a múlt rémségei felejtettek itt. Körülvesz a föld, ég, napfény, eső, mint a halottakat, a mindenségben teljesen
feloldódom, mint a halottak – sokkal szebb ez, mint az életben lótni-futni, ezerfélét vágyni és akarni. Elesett harcos vagyok, aki a világért sem akar az életben újra feltámadni – de fel akar támadni ebben a végtelen ürességben, melyre a Walkür pohara ébreszti az elesettet. És mi is ez a túlvilági ital? Az, amit földi nő sosem nyújthat az embernek. A földi nő, akár az erkölcs, akár az erkölcstelenség jegyében, mind az élet gyümölcseivel akarja tömni szeretteit. A földi nők közt sosem találkoztam eggyel sem, aki lelkileg emberfólötti, életen túli, isteni, bár éltek ilyenek is a világon: Sappho, szent Hildegard, avilai szent Teréz. Istennők? még eddig csak testtelen istennőkkel találkoztam Ó, a testtelen istennők! A Világanya, aki végtelen gyengédséggel burkolja be az egész világot és ringatja, ő a puha és finom éj, kinek egy ruha-redőjében az egész mindenség elfér; s néha rám mosolyog, mint ruhájára tévedt kis bogárra, amint járok a mezőn, vagy elalvás előtt a félálom útvesztőiben. S ez a határtalan, mindent-melengető anyai szeretet egyszer földi nőként is megszületett, és megszülte a világ Megváltóját. – S a Szépség-istennő, a kimondhatatlan gyönyörűségű, aki néha oly közel jön, mint egy jó pajtás, és hónapokon keresztül türelemmel tanítgatja az embert oly dolgokra, milyenekről nem is álmodik. –
S a Halál Úrnője, aki láthatatlan tüzes tőrt ad a kezünkbe: „Ezzel égesd ki a szívedet és mindent, ami kedves neked: majd aztán a szemembe nézhetsz.” És egy bájos kicsiny istennő, ömnagam női fele: bőre mint az arany; hangja mint a tűz duruzsolása; sokszor, ha behunyom szememet, odaszáll a szememre és mosolyogva mesél, olyan nyelven, amit nem értek; és mégis megértem, mert olyan dolgokat mond, mint a zene. Részben nővérem, részben önmagam; sose volt testvérem, sose volt szüleimen kívül senkim: istenekből és istennőkből áll a társaságom, s az állatokból, növényekből, csillagokból. De hát kell ennél több?
(1946. ősz)