Eszter azt a „házi feladatot” adta egyszer nekem, hogy írjam le, milyen az amikor „neked igazán finom belül„. Hm… érdekel valakit, hogy nekem mi finom belül? Jé, de hiszen ezen még soha sem gondolkodtam el magamtól. Ezt írtam:
Egyszer felmentem egy repcsivel 4,000 méterre, és onnan tandemben kiugrottunk (persze ejtőernyővel…). Zuhantunk. A szél süvített, a szám, az arcom teljesen eltorzult, a bőr le akart szaladni az arcomról, a hideg belemart a kezembe, ami görcsösen szétfeszítve meredt a levegőben. A világ forgott, kavargott, a fent és a lent össze-vissza imbolygott, rohant, és forgott. A tüdőm bemerevedett, levegő se be, se ki. Az erek vadul dobolnak a halántékomon, a fülemben, a homlokomon. A testem többi része talán a repülőben maradt? Mert itt most nincs, az biztos…
A zuhanás fokozódik, a zaj erősödik, a hideg széttépi a kezemet, az arcom halál-grimaszba fagy. Minden végtelenül messze van…
Pikkkk, egy hirtelen rántás a testemen (ami hirtelen utolért a repcsiből)… És megáll a világ! Teljes csend, teljes mozdulatlanság. A számban érzem a csend ízét, a szemembe belehasít a mozdulatlanág illata. Egy végtelen hosszú időre – vagy csak egy pillanatra? – minden megáll, minden örökkévalóvá merevedve lüktet. A légi hullám megáll.
Igen, ez a pillanat, ez „finom belül”. Simogat és mozdulatlan, hallható és néma, sehol sincs és körülvesz, illatos és végtelen, hatalmas és egyetlen.
„Jól vagy?” – szól a végtelenből, a semmiből egy hang. Hol is vagyok? Ja, ez itt az élet, alattam az a föld, amin lógok az az ejtőernyő, amit belélegzek az a levegő, és a hang tulajdonosa az oktató, akinek a hasára kötözve fityegek a mennyekben.
Egy pillanat, egy örökkévaló. Finom… volt.
Tényleg finom volt. És ennek volt még egy oka: teljesen megbíztam egy emberben, teljesen hittem neki, „kiszolgáltattam az életemet” az ő tudásának.
Kell ennél több?