Testbe sikította magát az akarat

Testbe sikította magát az akarat
forró testű jég között vacogva
álomból téptem ki magamat

Lemondtam. Ma megint
valakit.
Feladtam. Ma megint
valamit.

Testbe sikította magát az akarat
üres álomban lebegve
testetlennek ízleltem magamat

Hallottam. Ma megint
valamit.
Halottam. Ma megint
valakit.

Testbe sikította magát az akarat
bûzös illatú
átlátszásnak halottam magamat.

Beláttam. Ma megint
valamit.
Megláttam. Ma megint
valakit.

Testbe sikította magát az akarat
erõsödõ telefon-reccs
lépésnek szagoltam magamat.

Megszagoltam. Ma megint
valakit.
Kiszagoltam. Ma megint
valamit.

Testbe sikította magát az akarat
fény, csend, hő, íz
magamnak alkottam magamat!

Testbe! Testbe!
Sikított és toporzékolt
Mozdulatlan csendjében
Az összevont akarat.

Az ősz-színű hideg nap kint
üveges szemekkel néz
be rám az ablakon.
Milyen lehet vakon?

A döglött macska
behemót nyoma
mereven ott maradt
hol csak ő van már: a gondolat.

Érzékelem a nem-létet
kerülöm az emléket
vágyom a semmibe
lemegy a nap sebtibe’

Carmina Burana
lézer-fényei vibrálnak
ma már megint nem
telefonáltam anyámnak…